Kissé megkésve, de végre megszületik a történetem folytatása...
Szóval közeledett a műtét napja (hétfő), de sajnos vasárnap este már be kellett feküdnöm.
Mondanom se kell, aznap éjjel egy percet sem aludtam az izgalomtól, pedig már műtöttek azelőtt is altatásban, de éreztem hogy ez teljesen más lesz.
Reggel remegő térdekkel keltem, annyira kimerült voltam, de izgulni se maradt már időm, ugyanis szóltak, hogy mivel az én műtétem lesz a legbonyolultabb, ezért engem műtenek elsőnek...
Kaptam egy csini műtősruhát, és egy nyugtató-fájdalomcsillapító kombót, amitől elvileg el kellett volna lazulnom, de persze semmi sem történt.
Jött a műtős, felfeküdtem a hordágyra, elindultunk hát a műtő felé... Megérkeztünk, felraktak a műtőasztalra, felszerelték rám az altatáshoz szükséges dolgokat, és amikor beszúrták intravénásan az altatót, minden szép lassan megszűnt, először a hang, aztán a kép is, és én álomba merültem...
A műtőben felébresztettek már, aztán áttoltak a szobámba. Félig magamnál voltam, de néha visszaaludtam egy-két órára. Aztán estefelé tisztultam ki teljesen, akkor éreztem hogy az egész felső ajkam be van dagadva, sebes a szám széle, vérzik az orrom, és fáj a torkom.
Elég rosszul voltam aznap este, hányingerem volt, aztán hánytam is, de érdekes, fájdalmam nem volt, csak az altatás mellékhatása viselt meg leginkább. Az intubálás (amikor egy csövet dugnak le, ezzel biztosítják a légutakat), nagyon kikészítette a torkomat, apró sebek lettek rajta, és még a víz is csípte. (egyébként ez két hétig tartott, tehát alig tudtam enni vagy inni valamit).
Antibiotikumot kaptam, és mindennap a napi három jég adagomat. Egész nap csak jegeltem... Az arcom napról-napra egyre dagadtabb lett, és lila a szemem alatt.
Étvágyam nem is volt, de azért anyukám mindig erőltette belém a levest, de amikor már kívántam, a torkom mindig megakadályozta, hogy fájdalom nélkül lecsússzon a falat.
Szédültem, és gyenge voltam napokig, alig tudtam felülni, honvágy is egyre erősebb volt, mert azért a kórház nem egy leányálom, már a környezettől is rosszul vagyok... Az még rátett egy lapáttal, hogy a nővérek is kifejezetten gonoszak voltak velem. Első este amikor hánytam, akkor ott üvöltözött velem, hogy miért nem a vesetálba (!) csináltam, mert neki így most takarítania kell... Körülbelül én éreztem magam kellemetlenül, holott neki ez kutya kötelessége, főleg hogy meghalni se volt erőm, nemhogy még gondolkodni akkor...
Az éjszakák kegyetlenül rosszak voltak, de valahogy eltelt az az öt nap. Pénteken szóltam az orvosnak hogy szeretnék már hazamenni, mert nem bírom már itt, aztán úgy döntött mehetek. Na nekem az volt az isteni csoda, hogy én, innen haza!
Aznap már otthon aludtam, de nem volt valami jól, azért mégis más otthon lábadozni. Torokfertőtlenítővel öblögettem mindennap, és a napi hat fogmosás is megvolt mindig, ha nem több... Szédültem minden egyes hirtelen mozdulatnál, az nagyon rossz volt. Nem értem miért viseltem ilyen nehezen az altatást most, emlékszem, a műtét utáni második héten is, amikor visszamentem az orvoshoz, ültem a wc mellett, mert annyira hányingerem volt, és forgott velem az egész világ...
Szép fokozatosan gyógyulgattam, próbáltam már egyre több mindent enni.
Elkezdődött az ívtágítóm tekerése, minden egyes húzásnál, egyre nőtt a rés az első két fogam között, úgy néztem ki mint egy hód, amikor még az arcom is dagadt volt. (egyébként a daganat lelohadt jegelés mellett másfél hét alatt)
A mostani állapotom: Kiestek a varratok, szépen begyógyult a sebem, semmi gond nincs. Már nem kell tekerni a fogszabályzót, el is kezdtek visszamászni a fogaim, és a rés sem akkora. A doki leveszi az ívtágítómat egy hónap múlva, és már a következő műtétről beszélünk, ugyanis áprilisban telik le a kötelező fél év idő, aminek el kell telnie a két műtét között. Konkrétumot még nem tudok, csak annyit, hogy a második műtétre a harapás korrigálása miatt van szükség, ami kicsit komolyabb lesz mint az előző, de már nem tartok semmitől.
A véleményem: Mással nem is lehetett volna helyrehozni a fogaimat. A végeredmény láttán majd még jobban azt fogom gondolni, hogy megérte minden egyes perc amit ezért szenvedtem, vagy még szenvedni fogok. Boldog vagyok hogy ilyen bátor voltam (most az egyszer...), szépen haladok a célom felé!
Még beszámolok a fejleményekről. Remélem senkit nem tettem tönkre ezzel a bejegyzéssel... :) A célom csupán annyi, hogy aki hasonló cipőben jár mint én, az tudja, hogy mi vár rá (teljesen pozitív értelemben). Merjetek lépni, csak bátorság kell hozzá, és kitartás! Mindennél többet ér az a mosoly, ami az eredménye a sok munkának! :)
